Határtalanul

Kérjük, fogadják szeretettel szakértőnk, Horváth János sorait a Badár Sándorral közösen kiadott "Határtalanul" című könyvből kicsit Alaszkáról, kicsit kutyákról, és kutyamatricákról... :)

• „  ..-  Lavonnak voltak olyan szokásai, hogy azt mondta, most elmegyünk hosszút edzeni. Az mindig nagyon jó volt. A hosszú edzést mindig úgy nevezte, hogy kempingezés. Nekem a kempingezésről teljesen más fogalmaim voltak, de ezt sohasem kérdezte meg. A kempingezés azt jelentette, hogy ketten vagy hárman, vagy néha öten, hatan, heten elmentünk három-öt napra kutyákkal, és akkor soha nem tértünk vissza. Illetve egyszer visszatértünk, de három vagy öt napon keresztül folyamatosan mentünk. Azt nem mondom, hogy napfelkeltétől napnyugtáig, mert az rohadtul nem akart feljönni. Amíg tél van, sötét is van. Azon a szélességi fokon, ahol mi laktunk, fél tíz magasságában kellett volna fölkelni, mármint a Napnak, jeleztük, hogy föl kellene kelni… Akkor kicsit úgy kiszenvedte magát, tehát volt valamicske fény, és fél háromkor ennyit mondott: „Sziasztok!” – és azzal eltűnt. Nem véletlen, hogy fejlámpával születnek meg az emberek, és fejlámpával halnak meg, mert egyébként nem lehet semmit látni. De ez csak ősztől van tavaszig, mert tavasztól őszig meg egyáltalán nem sötétedik be.
• Ezt tapasztaltam én meg, amikor együtt ott voltunk nyáron. Vidám volt, hogy hajnal háromkor még minden kocsma nyitva volt.
• Ez azért jó, mert télen azért halnak meg, mert a sötétségtől motoros szánokkal nekimennek egymásnak. A hétszázezer emberből, aki Alaszkában él, azonnal meghal télen jó pár. Nyáron viszont azért halnak meg, mert frusztráltak, mert nem megy le a nap, ezért kénytelenek egész nap sportolni, viszont ugyanúgy isznak, akkor meg a jetskivel mennek egymásnak. Viszont az még jó, mert bele is halnak a tóba, tehát nem is találják meg őket.
• Ha egyáltalán keresik. Miért, télen megtalálják?
• Télen sem találják meg őket, mert akkor meg a jég alá mennek, viszont aki a jég alá megy, azt tavasszal felhozza a cucc. És ha nem eszik meg őket a hollók, akkor felismerik őket, hogy: „Te ez nem Jack? Ilyesmi volt a kabátja!” És akkor Jack bekerül az Anchorage Daily Newsba, vezércikk formájában, hogy: „Jacket megtaláltuk, meglett Jack!... Igaz, öt hónapja eltűnt, de megvan!”
• Hát valami hír kell!
• Egyébkent csak ilyen hírek vannak, semmi más! Meghalt, eltűnt, beszakadt, eltűnt, meghalt, egymásnak mentek motoros szánnal, stb. A lényeg az, hogy elindultunk egy hosszú kempingezésre, és említettem, vannak ilyen fránya dolgok, hogy hideg van. Ez az alkalom is ilyen volt, általában nagyon jó időjárásunk volt, száraz, hideg, végig harminc-harmincöt Celsius-fok mínuszban. Jól éreztük magunkat. Mentünk első nap, második nap, nagyon jó volt. És akkor szokott ilyen fránya dolgokat csinálni az időjárás, hogy váratlanul jönnek a légáramlatok. Ott a légáramlatok nem úgy vannak, mint itt, nálunk, hogy a Kárpát-medencét körbejárják a légáramlatok, aztán elmennek. Alaszkában vagy elmennek, és akkor nem mozdul a levegő sokáig, vagy Szibéria felől jönnek. Ami jön, az megy is, viszonylag hamar végződik. Na most, én ebbe a hamarba zuhantam bele.
• Ezt hogyan kell érteni? Vízszintesen nem zuhan az ember.
• Tudniillik úgy jártunk, hogy a harmadik estén lefeküdtünk, nagyon jó idő volt, mínusz harminc fok volt, de nagyon jó hálózsákunk volt… Nagyon fontos, hogy jó, nagyon jó pehely hálózsákom volt. Joe barátomtól kaptam meg a hálózsákját, ami nagyjából, Magyarország éves büdzséjének kétszerese, annyiba került. Egy dunnalúdból készült pehelyzsák, amit én megkaptam kölcsön…
• Ezt már ismerjük. A kölcsön fogalma mindig kicsit megváltozik a te értelmezésedben.
• Háromszor kellett meghajolnom Kelet felé, és csak úgy kaphattam meg, hogy ebben a hálózsákban alhatok. Gyakorlatilag, ha teljesen meztelenül kifekszem a jégre, akkor nagyon jól lehet benne aludni. A pehelyzsák lényege, hogy nem árt, ha hideg van. És szárazság. Itt nem volt gond, mert mínusz harminc fok volt, semmi baj nem volt az égegyadta világon. Ilyenkor általában csak azt csináltuk, hogy szedtünk egy csomó fenyőgallyat, kiszórtuk magunk alá vastagon, rá a polifómot, rá a hálózsákot, alvás. Nem is lett volna ezzel semmi gond, ha nem jön ez a légáramlat Szibériából. De a légáramlat jött, és a mínusz harminc fokból kb. három másodperc leforgása alatt plusz tizenöt fok lett. Éjszaka volt, a plusz tizenöt fok mellé bejelentkezett egy kis eső. Nem volt nagy eső, körülbelül harminc percig esett csak, de mintha dézsából öntötték volna. Én, mikor magamhoz tértem, akkor arra ébredtem fel, hogy valami kopog. Aztán meg, hogy valami folyik, és aztán arra, hogy érezhetően leolvadt rólam a pehelyzsák, merthogy sok mindent szeret a kanadai lúdnak a tolla, csak azt nem, hogyha öntik rá dézsából a vizet.
• Biztosan nem gyenge eső volt. Amikor együtt voltunk kint, akkor is jött egy háromszáz kilométer széles eső. Az arrafelé nem ritka.
• Mint az állat, úgy esett. Megállapítottam, hogy itt fekszem a hálózsákban, amiben az a három kiló pehely nagyon picire össze tud ám tömörödni, körülbelül egyökölnyire. És hiába tologatja magára az ember a vizes tolldarabokat jobbról, balra meg vissza, egyszerűen nem takart semmit. A meleg a hálózsákból kiment, és egy vékony anyag maradt rajtam, viszont ennek örömére el is állt az eső. Az nagyon jó volt, örültem is, hogy elállt az eső. Annak nem örültem, hogy a szibériai légáramlat azt mondta, hogy: szar itt Alaszkában, menjünk vissza Szibériába. Mondja az alaszkai, tök jó, akkor van idő, vissza is jött, három perc múlva megint mínusz harminc fok volt. Én ott álltam a három kiló összetömörödött, ökölnyi vagy maximum kézilabda nagyságú libatollban. Két dologban gondolkodtam. Abban, hogy láttam Joe-t puskával lőni, sőt csomó medve-, meg rénszarvas-, meg jávorszarvaskoponyát, meg trófeát, azt mind láttam, amit a Joe lőtt. Plusz azt is láttam, mekkora kése van. Azt meg látom, hogy a rohadt drága hálózsákja, az épp most ment tönkre. De már nem lesz gondom ezzel, mert meg fogok halni. Hiszen nagyon hideg van. És próbáltam különböző magzatpozíciókat felvenni a hálózsákban, hogy hátha…
• Miben reménykedtél? Ha Lavont meg Joe-t magadra húzod, meg az összes rénszarvast, akkor is megfagytok, mert alulról is jön ilyenkor a hideg. Erre az esetekre találták ki korábban a ciánkapszulákat.
• Pedig pont ebben, ha ráfekszem a pehelytollakra, hátha az érzés átjön róla, de nem jött az érzés, és egy idő után éreztem, hogy a rajtam lévő jégeralsószerűség, meg a zokni, mert azok is átáztak, tehát hogy megfagytak. De akkor már nem fáztam, mert nagyon sírtam. Annyira-annyira-annyira fáztam, hogy nagyon sírtam. Egyetlenegy technika volt, amit, ugye, ha valaki kívülről látott volna, akkor azt gondolja, hogy ez mennyire egy undorító ember… Merthogy gusztustalan módon hason fekszik, és annyira beteg, hogy itt kint, a hómezőn, hason fekve, a hálózsákban maszturbál. Tudniillik hason feküdtem, bent volt a kezem a lábam alatt, és hason fekve próbáltam melegíteni a kezemet, ami kívülről úgy nézett ki, hogy így föl-alá járkál a csípőm, miközben… miközben rám van tapadva egy ilyen hálózsákszerű valami.
• Erre találták ki a katasztrófaturizmust.
• Ja, és közben elkezdett esni a hó. Általában mínusz harminc fokban nem esik már a hó, nem szokott itthon, csak ott.
• Egyértelmű. Az ég jótékonyan be akarta takarni a szörnyűséget. Nem akarta, hogy mások is lássák a fagyott hokis szobrát.
• Azt lehetett látni, hogy a hóréteg szépen ráfagy a hálózsákra, ami alatt a maszturbáló ember, aki úgy nézett ki, mint aki kevésbé tud már maszturbálni, mert ráfagyott a hó. Viszont hangokat lehetett hallani. Ugye, ez én voltam, merthogy nagyon sírtam. Egy idő után megkérdezte a főnököm, aki egyébként okosan feküdt le, mert magára húzott egy ponyvát, tehát ő nem ázott el, viszont nem is vetkőzött le. Úgy szokott lefeküdni, hogy csizmástól, mindenestől bement a hálózsákba, magára húzta, ráhúzott magára egy ponyvát, és akkor vagy meghalt, vagy nem halt meg alatta. De most nem halt meg, hanem nem kapott levegőt. Valahogy aztán így is kapott. És akkor kiszólt a ponyva alól, hogy van-e valami gond. Mondtam, hogy hát semmi, az égegyadta világon semmi, semmi gond nincs… Én most meghaltam, és az összes zoknim rám fagyott, éreztem, hogy rám fagyott a zokni. Mondta, hogy rakjak tüzet, mert mindjárt reggel lesz. Hát jó, már túl voltam a fázáson, már mindenen túl voltam, ezért megpróbáltam kiszállni a hálózsákból. Az volt a gond, hogy a rám fagyott jégeralsóban meg a polárban nem nagyon hajlott a lábam. Fura mozdulatokkal próbáltam kijutni a hálózsákból.
• Gondolom, álltál ott, mint a rendíthetetlen ólomkatona. Azért valaki fényképezhetett volna igazán. Hogy az utókor ezt nem tudja, csak elképzelés útján értékelni, az nagy hiba. Akkor volt ugri-bugri? Meg „Szergej fasza gyerek, nem fázik”?
• Nem volt semmi. Nem volt, csak a mínusz harminc fok, viszont rohadt sötét volt, és nem találtam a fejlámpámat sem. Abszolút fogalmam nem volt, hogy hol lehet nekem a száraz ruhám, mert tudtam, hogy van valahol száraz ruhám. De mivel Lavon mondta, hogy rakjak tüzet, először azzal kezdtem el foglalkozni. Én is alkalmazni akartam az alaszkai autentikus módszert, megtaláltam az elhelyezett autentikus tűzgyújtó eszközt, a gázolajat, és a parázsló tűzmaradványokra ráöntöttem, amivel nem lett volna semmi gond, csak az volt a baj, hogy föl is csapott utána egyből a láng, ami azzal a lendülettel belekapott az én szánzsákomba. Így viszont megláttam, hogy hol van a szánzsákom.
  A nagy dolgok így múlnak el. Mi történt, megfagyott az eszed is?
• Nem tudom, borzasztóan fáztam. Már arra gondoltam, hogy a tűz és víz jó barátok. Hogy mi lett velem, ha már megfagytam, meg rám esett az eső, akkor most miért gyújtom fel az egész cuccomat, ami van?… De egy gyors mozdulattal rávetettem magam a szánzsákra, aminek kettő előnye volt: ahogy rázuhantam, elaludt a tűz, viszont, miközben aludt, felolvasztotta a rajtam lévő undert, aminek jelentős része poliészter volt, így aztán még két hét múlva is poliészterdarabokat próbáltam a mellemből kiszedni, de legalább meleg volt. Volt egy jó érzés, hogy meleg volt, és ezzel a fellobbanó fényáradattal sikerült észrevennem, hogy hol van a bejárata a szánzsáknak… Megtaláltam a meleg és száraz ruhát, amit egyórás küszködés után magamra vettem, és megállapítottam, hogy mennyire jól érzem magam. Boldogság töltött el, hogy nem kellett magzatpózban meghalnom. Most már jöhet is a reggel, már meg is tudtam nézni, hogy hány óra volt. Éjfél múlt két perccel. Tehát még hét órát üldögéltem a tűz mellett, de most már szárazon, és vártam az új reggelt, ahogy eljön.
• Látod, megbocsájtott az ég. Végül is nem voltál te rossz ember, csak kiszolgáltatott. Lavon is életben maradt. Szerintem ez kellett ahhoz, hogy összekovácsolódjatok. És akkor eljött a reggel…
• Hát nem jött el, de legalább azt mondtuk, hogy reggel van, és elindulunk. És el is indultunk. Csak annyi volt a gond, hogy mentünk, mentünk, mentünk, és mentünk, és az én kedves főnököm harminc éve ezen a területen hajt mindennap… Minden fát, minden bokrot, minden fűszálat, minden hópelyhet, és mindenkit ismer a környéken…
• Eltévedtetek.
• Eltévedtünk. De annyira, annyira eltévedtünk, hogy egyáltalán nem tudtuk, hogy hol vagyunk. Viszont nem volt nálunk hótalp. Ennek azért van jelentősége, mert amikor az ember nincsen kutyákkal, viszont meg kéne keresni, hogy hol van, akkor nem árt, ha van hótalp. Mert arrafelé úgy esik a hó, hogy elindul egyszer, esik… meg kétszer, háromszor, meg négyszer, és csak rakódnak egymás tetejére a hórétegek, és akkor már másféltől négy méterig bármekkora lehet a hó. Lehet hét méteres is. Az ember nem zuhan bele hét métert egyáltalán a hóba, de kettőt igen. És akkor nem lehet kijönni.
• Nekem mondod!
• De ez nem olyan, mint a csehországi hó, hogy belecsúszol, azután kievickélsz, vagy jó esetben jön arra valaki… Itt nem jön senki, csak ott állsz a hóban, és nézed, hogy meghalsz, vagy nem halsz meg, de nem lehet kijönni, hanem benne kell meghalni. És talp nélkül nem lehet megtalálni az ösvényt, hogy hol vagyunk. Ezért azt mondta a főnököm, hogy ne gyalog keressük az ösvényt, hanem menjünk kutyákkal, és majd a kutyák megtalálják az ösvényt. Az teljesen jó ötletnek is tűnt, viszont szintén Alaszkára jellemző dolog, hogy időnként nem elég, hogy nem jön fel a nap, meg esik a hó, meg sötét van, ezt megkombinálva köd is tud leszállni, és nekem senki nem tudta megmagyarázni, hogy sűrű hóesésben hogy tud olyan rohadt nagy köd lenni, mint ott, de tud. Sokszor négy-öt hétig is, vagy még tovább, ezért nem volt meglepő, hogy a kutyák is elvesztették az utat, és csak mentünk, mentünk, mentünk, mentünk, és már csak haza kellett volna érni, mert már három napja mentünk hazafelé, de még mindig nem értünk haza. Pontosan tudtuk, hogy nem értünk haza, mert mi egy nagyon szép, sűrű, vegyes, fenyő és vegyes erdő közepében laktunk. Három nap után viszont azt láttuk, hogy kiértünk az erdőhatárból, egyáltalán nem volt fa.
• Akkor már tűzgyújtás sem, és semmi sem. Ahogy elképzelem, szó szerint a nagy semmi. Azt nehéz elképzelni, hogy létezik olyan, amikor az ember a saját lába nyomát sem látja.
• Pedig van… És ebből gondoltam, hogy biztos nem vagyunk otthon, merthogy már csak ilyen rohadt nagy hegyek voltak. Amit a ködtől még lehetett látni, hogy otthon alattunk vannak fák, itt viszont nincsenek fák. Megállapodtunk, hogy még nem vagyunk otthon, merthogy nincsenek fák, és ez gyanús. Ezt a főnököm is akceptálta, és azt mondta, hogy forduljunk vissza, nem tudtuk, hogy hova, de forduljunk vissza. Visszafordultunk, és akkor mentünk, mentünk…
• Tudom… mentünk… mentünk és egyszer csak hazaértünk. Mindenki megkapta a jól megérdemelt jutalmát. Ki whiskyt, ki jégeralsót.
• Azért nem olyan egyszerű ez a könyv, meg a történet, hogy itt vége legyen. Mentünk, mentünk, egyszer csak eltűntek előlem a kutyái, mondtam, nem baj, az enyémek mennek utána, az a lényeg. De az volt a baj, hogy egyszerre az én kutyáim is eltűntek.
• Ez már paranormális.
• A következő dolog történt: elértünk egy leszakadáshoz. Nem volt nagy leszakadás, de pont elég volt. Lehet látni különböző sportközvetítésekben, meg filmeken, hogy vannak bátor síelők, meg snowboardosok, akik nagyon meredek hegyekről jönnek le. Sorban ilyen leszakadásokon, lezúgnak tíz, húsz, ötven, száz métert. Ez snowboardon működik is, de ha az emberrel van tíz kutya, annyira nem egészséges.
• Ezek után mi az egészséges? Megkockáztatom: semmi…
• Mármint a kutyáknak annyira nem jó. És akkor kiderült, hogy belezuhantunk egy ilyenbe, és a főnököm lement, mert a kutyák leugrottak, és az én kutyáim meg utánuk ugrottak, és csak azt láttam, vagy inkább csak éreztem, hogy előre vagyok dőlve, a kutyák, azok zúgnak, zúgnak, zúgnak, mondom, meg fogunk halni, szinte biztos, hogy meg fogunk halni. És nem haltunk meg, leértünk, és mentünk tovább, és bekerültünk az erdőhatáron belülre. A mai napig nem tudom, hogy hogyan csináltuk meg, hogy zuhantunk, nem haltunk meg, nem estünk egymásra, és beértünk az erdőhatárba, de így történt.
• Mindennek van dramaturgiája. Az életnek is. Meg tudhatnád, hogy minden romantikus regényben le van írva, hogy vár az édes otthon.
• Az azért még egy kicsit arrébb volt, még botorkáltunk egy ideig, és öt-hat óra múlva megtaláltunk egy olyan ösvényt, ami egy újabb négyórás úttal elvezetett egy olyan helyre, amit fölismertünk, hogy itt már egyszer jártunk két hónappal azelőtt. Akkor már bíztam benne, lehet, hogy haza is fogunk érni. És akkor, mit ad Isten, haza is értünk.
• Mindenképpen gratulálnom kell. Persze, indokolatlanul megesz az irigység, hogy nem lehettem ott, de azt sem tudom, hogy én mit csináltam volna hasonló helyzetekben.
• Ez volt a legemlékezetesebb, de ilyenekből volt rengeteg, hogy az ember megy, és eltéved. Ment a főnököm előttem, talán tizenkét kutyával, én talán tíz kutyával mentem, de lehet, hogy én is tizenkettővel voltam. Sok kutyával mindig zárt ösvényen mentünk, ami azt jelentette, hogy sűrű bokrok körülöttünk, nem lehet se jobbra, se balra menni, az ösvény ki volt taposva, ki volt nyomva, és ha szerencsénk volt, és nem jött velünk szembe egy jávorszarvas, akkor volt esélyünk arra, hogy túl is éljük ezt a tréninget is. Ez alkalommal is így volt, de jött egy olyan tripla egymás utáni S kanyar, hogy eltűnt előttem a főnököm, nem láttam, hogy hol van, ám egyszer csak azt láttam, hogy hú, milyen fa van az ösvény közepén.
• Az a helyosztó fa lehetett. A rallyban is van ilyen. Aki ügyes, az kikerüli, aki nem, az feltekeredik.
• Annyira gyorsan értem oda, és annyira nem ismertem a környéket, hogy így nagyon meglepődtem, hogy mit keres ott ez a fa. A hótól számítva úgy két méter magasan a fa kettéágazott, ilyen Y ágat képzett, de az elágazások is nagyon vastagok voltak. Már láttam, hogy először a kutyák fognak matricává válni, aztán meg én, meg a szán, és majd egyben leszünk egy szép matrica, amit fel lehet ragasztani az autóra.
• Vettem is volna belőle egy tucattal, ha nem túl drága…
• A normális ember nem csinál ösvényt a fa közepébe, és a vezérkutya annyira megijedt ettől, hogy szembetalálta magát egy fával, hogy fölmászott a fára. Fölmászott, és a másik vezérkutyát is vitte magával. És én a következőt láttam, hogy a kutyáim szép lassan fölmásznak a fára, és eltűnnek az Y mögött. Fölmásznak, átbuknak, fölmásznak, átbuknak, egyre vészesebben közeledett a fa, na most, vagy én fogok kongatni, vagy nekem kongatnak. A következő pillanatban felrántották a szánt egészen magasra, én belementem az Y-ba, és át-Y-oztam a fán, és a következő pillanatban mentem tovább. Akkor néztem hátra, én hogy kerültem ide, vagy egyáltalán mit csináltam, vagy hol voltam, és mi ez? Mi történt?
• Az én szánom így tört el Franciaországban, nekem nem sikerült az Y.
• Aztán később kiderült, hogy nem úgy van ám, nem mindenki szokott át-Y-ozni, hanem a fa mellett megy egy ösvény jobbra, kikerüli, és megy tovább. Az én kutyáim ezt valahogy nem látták meg…
• …vagy a vezérkan, aki hátul volt, határozatlan volt…
• Elképzelhető. Az volt a gond, hogy visszafele is lelkesek voltak, nagyon szerettem volna őket biztatni, közel mentünk a Lavonhoz, mi lenne, ha mi kerülnénk előre, hogy majd mennénk jobbra, mert egyszer elég volt az Y, még egyszer nem fogom túlélni. Túléltem! Mert másodjára is annyira megtetszett nekik, hogy másodjára is fogták, és át-Y-ozták a fát visszafele.
• Mert neked semmiből nem elég az egy.

Ebből elég lett volna egy is. Ott szurkoltam: átmegyünk, nem megyünk át? Átmentünk, túléltük! Ilyenekből garmadával volt, odamegyünk, visszamegyünk, elesünk, fölborulunk, elveszítjük, elveszünk… Alaszkában mindig történnek dolgok. ..- „